Aranyosi Ervin: Az őszi Nap

Az őszi Nap fejét párnájára hajtja,
Hegy felett az arcát kis felhő takarja.
Sárgás fénye kopott, nyárba belefáradt.
Árnyéka rőt-vörös, kinézete bágyadt.
Színeit a múló természetre festi,
bokrokra és fákra szemét rámereszti.
Amerre csak ellát az ősz otthonában,
sárguló levelek maradnak nyomában.
Sárguló levelek, vörösek és barnák,
a kikelet zöldjét mind-mind eltakarják.
Végső színes bálra készül a természet,
árnyat adó lombot fal fel az enyészet.
Levéltakaróját a földre teríti,
hűvös őszi széllel kedvünk keseríti.
Esővel önt nyakon, a lelkünkbe gázol,
hosszú út porába fényes csíkot mázol.
Szomorún pislákol az ősz Napsugára,
a hegy mögé bújik, hagyjuk hát magára.

Aranyosi Ervin: Őszi fák

Lám, a megfáradt fák
levelüket ejtik,
a nyár üde zöldjét
végképp elfelejtik.

Harmatcsepp a könnyük,
hajnalban zokognak,
meghajolnak szélnek,
múló évszakoknak.

Színes levelekkel
takarják a földet,
színpompás varázzsal
búcsúzkodnak tőled.

Ha lehull a levél,
álom száll a fákra,
színes avarszőnyeg
terül a világra…