Hétfőn indul az új tanév, rengeteg elsős kezdi meg a tanulmányait. A szülők kezében ott van már az óvónők véleménye, esetleg a nevelési tanácsadóé is. De valójában honnan tudható, hogy egy gyerek valóban iskolaérett-e?

Winkler Márta: Elsősorban a mozgásából. Semmiképp nem az életkorából. Egy iskolaérett gyerek mozgása összerendezett. Emellett én csalafintán közelítve kérdeztem meg a nagycsoportosokat, hogy játszani szeretnének-e vagy inkább iskolába jönni? Aki azt válaszolta, hogy játszani, még biztosan nem volt teljesen iskolaérett. Egy szervezett játékban való részvétel is beszédes, nevezetesen, hogy tud-e együtt játszani a gyerek a többiekkel. Mi az, amit már folyamatában képes követni, illetve spontán játszogat-e, vagy van már saját érdeklődési köre. Például az állatokkal, autókkal, gépekkel foglalkozó könyveket lapozgatja, illetve a verseket, énekeket, rajzolgatást kedveli-e. Netán betűket keres, szavakat rak össze.

Sok szülő kifejezetten nagy problémának éli meg, ha nem mehet a gyereke hatévesen iskolába.

Valóban. Elmennek az óvodás barátai, mondják, emiatt nem találja majd meg a helyét, pedig a gyerek ösztönösen tudja a helyét bárhol. Mindennap dolgozik ezen, így az sem tragédia, ha néhány napig sírdogál a távozók után. Sok évtizedet vártam arra, hogy ne legyen kötelező hatévesen iskolába jönni azoknak, akik még nem iskolaérettek. Kértem, hadd érlelődjenek még. A korábban még elkeseredett anya most – a javaslatot megköszönve – tért vissza azzal, hogy gyereke igen sokat fejlődött az eltelt év alatt.

Az is árulkodó, hogy egy gyerek hogyan viselkedik látogatóként az iskolában?

Hogyne. Emlékszem, amikor vártam a jelentkezőket, és kinéztem az irodám ablakán, már akkor képet tudtam alkotnia a gyerekről, abból kiindulva, ahogy közeledett a szüleivel, ahogy a kapun belépett. Az, aki meghatódva, megilletődve nézett körül, akin látszott, hogy keresi, mi is az az iskola, akin érződött, hogy ez egy fontos fordulópont a számára, biztosan iskolaérett volt. Míg az, aki például az órájára mutatva, ellentmondást nem tűrő hangon azt mondta a szüleinek: „Ha itt lesz az órán a kismutató, elmegyünk innen!” Nos, ő nagy élmény volt! Amikor megmutattam neki az iskolát, nem hagyta magát terelgetni, nehezen fogadta el, ahogy szelíden megfogtam a kezét az egyik szekrényfióknál, mondván, hogy azt nem szabad kihúzni. Az iskolából persze semmit nem mutathattam meg neki. Rajta azonnal láttam, hogy ő már az otthoniakat is kézben tartotta, pedig értelmiségi szülők gyereke volt, akik bizonyára tudatosan nevelték.

Tudta ezt korrigálni?

Nem. De be kell vallanom, hogy nem is akartam. Ehhez én már kevésnek bizonyultam. Azt a kisfiút nem hívtam az iskolámba. Megmondtam a szülőknek, úgy tapasztalom, hogy az, amit én szeretnék, ilyen indíttatással nem fog menni.

Azt mondta, „ilyen indíttatással nem fog menni”. Mit jelent ez pontosan?

Az a gyerek indul szépen, és azzal nem lesz később sem gond az iskolában, aki – a többi családtaghoz hasonlóan – tudja a dolgát, a szerepét, a feladatait a családban. Akit pici korától kezdve önállóságra nevelnek, és aki tudja, mit jelentenek az alapközösségben élő szabályok. Ehhez képest sok gyerek az első osztály végére sem ismeri meg a saját holmiját, mert a szülei mindig bepakolnak helyette, sőt minden másban is kiszolgálják.

Mit tehet a szülő, hogy könnyebb legyen a gyereke számára az iskolakezdés?

Szülőnek is, tanítónak is lassan, fokozatosan kell közelítenie az iskolát a gyerekhez. Otthon például ne fenyegessük őt az iskolával, ne mondjunk neki ilyeneket: „Na, majd az iskolában rendet tanulsz, ott majd nem csinálhatsz ilyet!” Így könnyű szorongató képeket rajzolni az iskoláról. Problémának érzem azt is, hogy sok szülő nem bízik az iskolában, a tanítóban. Évekig iskolát keresnek, szidnak mindent és mindenkit a gyerek előtt, így azután a leendő elsősük hamis képet kap. Rosszabb esetben azt érezheti, hogy vele van baj, azért ilyen nehéz jó iskolát találni.

Mostanában sok helyen tartanak iskolaelőkészítő tanfolyamokat, főleg a magániskolákban. Mi ezekről a véleménye?

Sosem szerettem őket, valójában nincs rájuk szükség. Ezek általában a kemény iskolák előszobái. Mert azzal a gyerekkel, aki szabadon, szépen élt, játszhatott, gyűjtögethetett, és aki önálló lehetett, nem lesz gond az iskolában sem.

A fejlesztőfüzetek is feleslegesek?

Igen, szerintem ezekre sincs semmi szükség.

Akkor se adjuk a gyerek kezébe, ha kifejezetten vágyik rá?

A mai kiadványok közül nem sok mindent adnék a gyerekek kezébe, már csak a borzasztó illusztrációk miatt sem. Higgye el, a gyerekek ezek nélkül is szépen fejlődnek. Ha hagyjuk őket, kiteljesednek, felfedezik a világot, kinyílik az értelmük, egyre többet és egyre jobbakat kérdeznek.

Én úgy tapasztalom, hogy ezek a fejlesztő kiadványok ma nagyon divatosak. Vajon túl akarjuk fejleszteni a gyerekeinket?

Egyértelműen. Tökéletesíteni akarjuk őket, ezért inkább a gyerekkorukból veszünk el. Ez nagyon nincs rendben, és később rendszerint megbosszulja magát. Gyerekkorban játszani kell. Ez olyannyira elemi igényük a gyerekeknek, hogy az iskolában is folytatni kell mindaddig, amíg ezt az adott osztály, illetve gyerek igényli. Lassan, fokozatosan kell bevezetni őket a tanulásba.

Valakiről csak az iskolában derül ki, hogy még nem iskolaérett. Mit tud kezdeni a pedagógus az ilyen helyzettel?

Egy tudatos pedagógus ezt jól tudja kezelni. Neki mindig tudnia kell, hogy hol tart az adott gyerek, és csak annyit szabad előrelépni mindennap, amennyire a gyerek képes. Nem baj, ha nem érik meg ugyanazon a napon mindenki.

Címlapkép forrása: Winkler Márta